A negyvenes évek végén, amikor az ország a kommunista párt irányítása alá került, már sejthető volt, hogy a magyar tudomány és a patinás Magyar Tudományos Akadémia (MTA) sem kerülheti el a sorsát. A Magyar Dolgozók Pártja szovjet mintára tervezte átalakítani a tudományirányítás szervezetét is, ám ebbéli koncepciója – éppen szovjet nyomásra – többször is változott.
A szovjet minta
Közvetlenül a 2. világháború után maguk a tudósok sem voltak egy véleményen az MTA jövendőbeli szerepéről. Vita alakult ki már abban a kérdésben is, hogy fenntartsák-e az oktatás és a kutatás hagyományos, egyetemekre épülő egységét, vagy válasszák szét a két funkciót, ebben az esetben az MTA-ra mint afféle operatív szervezetre bízva a kutatás irányítását. Ez az irányvonal a két világháború közötti fejlemények folytatása lett volna: akkor ugyanis az állam magára vállalta az Akadémia teljes finanszírozását, meghagyva annak autonómiáját. Ekkor, a húszas években indult meg – német mintára – az egyetemektől független kutatóintézeti hálózat kialakítása is. A negyvenes években azonban a politikai életet mind határozottabban formáló aktorok, mindenekelőtt a Rákosi, Gerő és társaik vezette MKP, majd MDP is határozottabb beleszólást is követelt a tudomány irányításába. Meg kell hagyni, a tudományos szférában is akadtak, akik az MTA és a politikai vezetés közötti szálak szorosabbra fűzését szerették volna, akár az autonómia rovására is. Az autonómiához ragaszkodók között számos nagy tekintélynek örvendő társadalomtudóst találunk, mint például a háború utáni rendbe is jól illeszkedő Szekfű Gyulát, vagy éppen a kiváló, bár sok tekintetben naivnak bizonyuló Bibó Istvánt. Az autonomista irányzat adta az Akadémia háború utáni első elnökét, az 1945-ben megválasztott, erősen konzervatív, de a háború alatt sem kompromittálódó Kornis Gyula filozófust (Klebelsberg Kunó néhai kultuszminiszter egykori államtitkárát). Kornisnak egy év múltán – balról induló politikai nyomásra – mennie kellett, s Kodály Zoltán került az Akadémia élére mint a függetlenség, az akadémiai autonómia mindenki által elismert letéteményese. Megjegyzendő, hogy az államhoz fűződő kapcsolatok szorosabbra húzását – még a koalíciós időkben – olyan kiváló természettudósok is szorgalmazták, akik a szellemtudományoknál sokkal pénzigényesebb kutatási területet műveltek (például Szent-Györgyi Albert biokémikus vagy Bay Zoltán fizikus). Ebbéli törekvéseiket minden bizonnyal az motiválta, hogy az Akadémián belül a természettudományok és képviselőik korábban háttérbe szorultak.
A természettudósok 1945 nyarán – épp a mellőzöttségükre hivatkozva – saját testületet hoztak létre Magyar Természettudományi Akadémia néven. A két irányzat közötti ellentét már 1946-ra jelentősen enyhült – ennek érdekében az addigi egy természettudományos osztály helyett kettőt szerveztek, a Természettudományi Akadémia 20 nem akadémikus tagját pedig akadémikussá avatták. Az 1946. július 24-én elnökké választott Kodály Zoltán mellé pedig az Akadémia „másodelnökévé” tették meg Szent-Györgyi Albertet. A természetkutatók ellenakadémiája ezt követően fel is oszlott.
| ||
Bár az Akadémia 1945–1946-ban sok új, addig mellőzött személyiséget – az írók közül például Zilahy Lajost, Illyés Gyulát és Sík Sándort, a képzőművészek közül Pátzay Pált, a társadalomtudósok közül Bibó Istvánt, Kerényi Károlyt és a Moszkvából hazatért Bolgár Eleket – a tagjai közé választott, ez sem állította meg a kommunista párt támadásait. A párt először is 15 új tag, közöttük Lukács György, Fogarasi Béla, Molnár Erik és Erdei Ferenc egyéni szavazás nélküli, együttes felvételét követelte. Az MKP 1946-os kongresszusán az egyik akadémikusjelölt, Lukács György heves kirohanást intézett az egyetemek és az Akadémia ellen, amelyeket sommásan „a reakció fellegvárainak” nevezett. Mivel az MTA vezetése nem engedett a politikai nyomásnak, jött az anyagi természetű zsarolás: az MKP kilátásba helyezte az akadémiai költségvetés drasztikus csökkentését.
Gerő, az átverő
1947 tavaszán az Akadémia könyvtárát megszállták Péter Gábor államvédelmi (ÁVO) parancsnok emberei, és egy speciális szovjet katonai különítmény segítségével nekiláttak a „fasiszta, szovjetellenes, soviniszta, antidemokratikus és antiszemita irodalom” önkényes eltávolításának. Az elkobzott mintegy 4000 könyv zúzdában végezte – ezzel dicstelen módon követték a Sztójay-, majd a Szálasi-kormány államtitkár-kormánybiztosa, a „destruktív és zsidó irodalmat” bezúzató Kolosváry-Borcsa Mihály gyakorlatát.
| ||
A párt célja a saját irányítása alá tartozó, a tudományos kutatásokat koordináló központ létrehozása volt, amelynek segítségével a magyar körülmények közé is adaptálni lehet a természet és a társadalom egyidejű átalakítását célzó nagy ívű szovjet tudományos programokat. (Erről lásd Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária Vadhajtások című könyvét, valamint a róla szóló kritikánkat: A magyar narancs valódi titka, Magyar Narancs, 2015. december 3.) E programok vezetését nem szívesen bízták volna az addigi akadémiai establishmentre, annál is kevésbé, mivel a meghonosítani kívánt szovjet kutatási programok (például az idegenhonos kultúrnövények betelepítését megalapozó liszenkói–micsurini kvázigenetika) sem állták ki a kortárs tudományos kritika próbáját (erről lásd: Micsurin keresztezte című keretes írásunkat). De az MTA akkori intézményrendszerét sem tartották alkalmasnak a célra: a természettudósokat, társadalomtudósokat, a humán kutatási területek képviselőit és (akkor még) a művészeket is egy testületbe gyűjtő Akadémiát túlságosan heterogén és kevéssé hatékony szervezetnek látták. Ezért a kommunista párt valódi célja inkább az Akadémia elsorvasztása volt, miközben létrehozták saját, párhuzamosan működő kutatásirányítási szervezetüket. Egy éppen hetven évvel ezelőtt született párthatározatot követően, 1949 elejére állt fel a miniszterelnök (akkor Dobi István) alárendeltségében működő Magyar Tudományos Tanács, amelynek feladata a tudományos élet tervszerű irányítása lett. Az MTT elnökének Gerő Ernőt tették meg, a testület feladatköre pedig kiterjedt a tudományos kutatások irányvonalának meghatározására, a kutatások munkatervének összeállítására és az elkészült munkák ellenőrzésére. Egyetemi tanárok, tudományos intézetek vezetőinek kinevezését kötelezően megelőzte e tanács véleménynyilvánítása. Az MTT munkáját nem is a saját elnöksége, hanem egy speciális pártkollégium irányította, amelynek vezetője szintén Gerő Ernő volt. A készülő első ötéves terv részeként a tanács feladata volt meghatározni a tudományos kutatás ötéves tervét, amelyben kitüntetett szerepet kapott Micsurin és Liszenkó (a szerzett tulajdonságok örökölhetőségét hirdető) új agrobiológiai iskolájának meghonosítása a magyar mezőgazdaságban.
| ||
Az MTT csak rövid ideig funkcionált, ám ezalatt az általa biztosított pénzekből számos, az egyetemektől (és ekkor még az Akadémiától) független kutatóintézet kezdte meg működését. Többek között a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI), az Alkalmazott Matematikai Kutatóintézet, a Vaskutató Intézet, a Szerves Vegyipari Intézet, az Agrobiológiai Intézet, a Nyelvtudományi Intézet, valamint az 1941-ben alakított Teleki Intézet tagintézeteinek bázisán az Állam- és Jogtudományi Intézet és a Történettudományi Intézet. És akkor még nem is szóltunk az öntözéssel vagy erdősítéssel foglalkozó kutatóközpontokról.
Tisztított változat
Az MTT munkáját végül mégiscsak a Magyar Tudományos Akadémia fejezte be, lévén a szovjetek hallani sem akartak az Akadémia teljes elsorvasztásáról, pláne megszüntetéséről. A Moszkvába rendelt Gerőnek értésére adták, hogy a Szovjet Tudományos Akadémia csak az MTA-val tarthat fenn hivatalos kapcsolatot – ehhez persze meg kell tisztítani az Akadémiát.
1949. szeptember 14-én az MDP Politikai Bizottsága korábbi álláspontját revideálva határozatot hozott az MTA és az MTT összevonásáról. A döntést gyors tettek követték: október 31-én 39 akadémiai tag (a teljes tagság nyilvánvaló kisebbsége, hisz több mint 50 tag szavazata esett ki betegség, külföldi tartózkodás vagy börtönbüntetés miatt) már el is fogadta az új alapszabályt. Az akadémiai osztályok száma ezen új alapszabály értelmében négyről hatra emelkedett úgy, hogy a természettudományok képviselői a továbbiakban négy osztályban működhettek – a természettudósok aránya a tagságban az 1943-as 34 százalékról 59-re emelkedett, míg a társadalomtudósoké 60 százalékról 37-re csökkent. Az I. (nyelv- és irodalomtudományi) osztály „széptudományi alosztálya” megszűnt – az írók és a művészek egyszerűen kikerültek a testületből.
Lényegesen csökkentették a taglétszámot is. Az Akadémiának 1948 végén 260, de még az átszervezéskor is 258 tagja volt, közülük az október 31-i közgyűlés 103-at választott újra, míg 122 tudóst tanácskozó taggá minősítettek (ők azután nem is szólhattak bele szinte semmibe). A rendes és levelező tagok új létszámát 128-ban, a tiszteleti tagokét pedig 3-ban szabták meg, ezek közül 27-et újonnan választottak meg: valamennyien elkötelezett kommunisták, akiknek a politikai szerepvállalása meghatározóbb volt, mint tudományos tevékenysége. A létszámcsökkentés célja bevallottan a politikai tisztogatás volt. Jellemző, hogy Császár Elemér fizikusnak és Papp Simon geológusnak egyaránt koncepciós perben született ítélet miatt szűnt meg a tagsága, az akkor már súlyosan beteg Moór Gyula jogfilozófust pedig a Pfeiffer-pártban (MFP) még 1947-ben betöltött szerepe miatt purgálták ki a szervezetből. De törölték számos, addigra külföldre távozott jeles tudós tagságát is: többek között Bay Zoltán, Békésy György és Szent-Györgyi Albert is kiesett a testületből. Lecserélték a vezetést is: a túlságosan önjárónak bizonyuló Kodály Zoltánt a rezsimhez lojálisabb Rusznyák István orvosprofesszor váltotta fel az elnöki székben – két évtizeden át töltvén be a posztot. Mellette egy évig főtitkárként működött a bedarálásban fontos szerepet játszó Alexits György matematikus. Az elnökségbe bekerült többek között Lukács György és Molnár Erik. A természettudósok közül vezető szerepet vitt az ötvenes években miniszteri posztot is betöltő, háromszor is MTA-főtitkárként működő kiváló kutató, Erdey-Grúz Tibor, a fizikai kémia professzora és Straub F. Brúnó biokémikus, aki utóbb (1988–89-ben) az Elnöki Tanács utolsó elnöke lett.
| Micsurin keresztezte A szovjet tudományt számos tisztogatási hullám sújtotta – az első még a húszas évek elején, majd később Sztálin alatt a társadalom minden rétegét sújtó véres csisztkák keretében. A szovjet kutatókat azonban nem csupán a rezsim nyers fizikai terrorja, de az ideológiai indoktrináció is sújtotta: ennek értelmében számos, korábban a Szovjetunióban is művelt tudományág változott dekadens csökevénnyé, művelőik pedig jól tették, ha inkább más kutatási téma után néztek – már ha szabadlábon vagy életben maradtak. Ezek a tudományágak természetesen a kelet-európai szatellit államokban is tiltólistára kerültek. Burzsoá áltudomány lett a szociológia, a statisztika, a modern genetika, a pedológia, a kibernetika, nem is szólva a nem marxista közgazdaságtanról. A szovjet ideológusok még a speciális és az általános relativitáselméletet is kárhoztatták annak „idealizmusa” miatt. Ez érdekes módon egybevágott a náci fizikusok Deutsche Physik mozgalmával, amely spekulatív zsidó fizikaként bélyegezte meg a relativitáselméletet és kvantummechanikát. |
| Minősített esetek A tudósképzés kézbentartása érdekében az Akadémia átalakításával egy időben vezették be nálunk is a szovjet rendszernek megfelelő tudományos minősítési eljárást. Az egyetemek által adományozható címeket (egyetemi magántanár, címzetes egyetemi tanár, egyetemi doktor) eltörölték, s helyettük 1950-ben bevezették a tudományok kandidátusa és a tudományok doktora fokozatot, illetve a kutatói munkára alkalmasnak tartott fiatal diplomásoknak szóló aspiránsképzés intézményét. Az aspiránsok 3 éves ösztöndíjban részesülhettek, ez alatt dolgoztak disszertációjukon, amelynek megvédése után kandidátusok, tehát jelöltek lettek. A „tudományok doktora” fokozatot újabb disszertáció elkészítésével és megvédésével lehetett megszerezni. |
